Sosem voltam Ariana Grande rajongó. Nem azt mondom, hogy nem szeretem, csak egyszerűen nem igazán érdekel a munkássága, és a Dangerous Woman című dalán kívűl mást nem hallgatok, mert egyáltalán nem stílusom a zenéje. De ettől függetlenül mindig is szimpatikus volt.

Ami történt Manchesterben, azt nagyon nehéz felfogni, még mindig. Gondolom mindenki ismeri az ügyet, nem is kell magyaráznpm. Mondjuk én az elején eléggé úgy álltam az hozzá, hogy szánalmas, hogy Nyugat-Európa azt látja megoldásnak, hogy Facebookon megváltoztatják a profil képüket, megvilágítják az Eiffel tornyot, sírnak a kamerába, mindenhova kiírják, hogy R.I.P. aztán továbbra is támogatják, hogy engedjük be a bevándorlókat. És hogy a Kelet-Európai támadásokat feleannyira verik nagy dobra, mint a Nyugat-Európaiakat. Olvastam sok cikket, láttam én is képeket az áldozatokról, megnéztem a koncert videóit, de nem tudom miért, engem valamiért csak felbosszantott az ügy. Főleg az, hogy Anglia királynője elment a kórházban a sérültekhez, Ariana meg egyből hazautazott. De mióta megnéztem ezt az emlék koncertet. Vagy nem is tudom minek nevezzem. Tisztelet koncert, jótékonysági koncert, de leginkább ugye szeretet koncert, azóta teljesen megváltozott a véleményem. És régen voltam ennyire meghatódva...

Bár a fellépők közül egyedül Justin Biebert kedvelem valamennyire. Mileyt mindig is egy tipikus "ki ha nem én"-nek tartottam, Katy Perry pedig kicsit úgy viselkedett, mintha ez az ő koncertje lenne. De Justin beszéde tetszett a legjobban, talán azért, mert én is vallásos vagyok, mint ő.

Nagyon sokszor kirázott a hideg, mert bár élőben nem láttam, de utólag visszanéztem. Tényleg szívmelengető volt csak szimplán látni, hogy mindenki, egytől-egyik szeretetből van ott. És emberségből. Mert aki megvette a jegyet, mindenki tudta, hogy az áldozatok családjainak segít vele. Meg úgy jó volt látni, hogy most nem énekesek léptek fel, hanem emberek énekeltek. Mert azért van különbség. (Katy-t kivéve, ő eléggé játszotta szerintem magát). Jó volt látni, hogy az emberek ennyi szörnyűség után mégis próbáltak valami olyat alkotni, ami az emberségről szólt. Hát én nagyon örültem volna neki, ha én is ott lehetek. Hiába, azért a zenének elég nagy összetartó ereje van. És ha úgy nézzük, ha szeretünk egy előadót, és a zenéit, az az egyik legőszintébb szeretet. És maga a koncert is egy biztonságos helynek kéne lennie. Ahova elmennek a rajongók, és élőben "bulizhatnak" azokkal az emberekkel, akikre felnéznek, és az előadók is élvethezik, hogy olyan emberekkel vannak körülvéve, akik szeretik őt és a munkásságát, és ezzel egy életreszóló élményt alkotni. És Ariananak ez tényleg egy olyan dolog lehet, amit örökre magában hordoz. Mert azok az emberek, akik meghaltak, azért mentek el oda, mert szeretik őt, és hallani akarták énekelni. Szörnyű érzés lehet. És ahhoz képest, hogy ennyire magába zuhant, végig mosolygott, és próbált pozitív lenni. Szóval le a kalappal.

Az ő koncertje az egyik legtragikusabb az elmúlt időben, de szintén az ő koncertje volt a leggyönyörűbb, és legpozitívabb is. És szomorú, hogy ilyen dolgoknak kell történniük, hogy megtapasztaljuk, hogy mekkora ereje van a szeretetnek, és milyen jó érzés egy ilyen koncerten részt venni, aminek ilyen gyönyörű és megható célja van. Több ilyet kéne. Nem azért, hogy gyászoljunk, hanem szimplán a szeretet miatt. Mert tényleg "ez az a gyógyszer, amire a világnak most szüksége van."

Itt megtudjátok nézni a koncertet YouTube-on: klikk.

Aki ismer engem, az tudja, hogy oda meg vissza vagyok Superwoman-ért, vagyis Lilly Singh-ért. Imádom őt, ha kéne mondani egy példaképet, én őt mondanám. De viszont aki ismeri őt, az azt is tudja, hogy elkezdett egy #girllove nevű kampányt, ami szerintem nagyon jó, és nagyon jót is tesz a mai fiatalságnak.

Biztos minden lánynak van olyan barátnője, akit egy ponton tiszta szívéből utált. Nem nem ne is próbáljon meg senki se hazudni. De biztos olyan pillanat is volt, amikor nagyon-nagyon szerette, és szinte testvérként nézett rá. Na ez elég hülye bevezetés, de tulajdonképpen erről szól ez a Girl love. Manapság a lányok versengenek egymással. Még a barátnők is. Lenézik a másikat, mint lány, vagy mint nő, összehasonlítják magukat.... miért?? Bevallom nekem is voltak olyan pillanataim, hogy nem ismertem egy csajt, és leribancoztam, meg hasonló nagyon szép gesztusos dolgok. De egyetértek azzal, amit Lilly mond. A lányoknak támogatni kéne egymást, segíteni egymásnak, felemelni a másikat.

Egy valamit tisztázzunk: ha ítélkezel mások felett, veled van a baj. Ha kritizálsz másokat, úgy, hogy senki sem kérdezett, akkor veled van a baj. Ha irigykedsz másokra, veled van a baj. Ha ismeretlenként beszélsz csúnyán az emberekről, sőt, emberekkel, akkor veled van a baj. Szerintem ezzel mindenki egyet ért. Egy stabil, tiszta gondolkodású ember aki tisztában van saját magával, és tudja, hogy mások lenézésétől ő még nem lesz jobb, az nem viselkedik így.

És én szerintem ez a lányoknál népbetegség. Legyen szó bármiről. A régi munkahelyemen 30-40 éves nők beszéltek a hátam mögött.. féltékenyek voltak rám... és mai napig nem tudom mire. Ribancoknak tartom azokat a lányokat, akikkel "flörtölt" az ex barátom, pedig lehet semmi rossz szándék nem volt bennük, hanem az exem volt a köcsög. És még annyi mindent tudnék itt mondani. - Kirakta a melleit azon a képen? ... Mekkora ribanc. - Csinosabb nálam? ... Elkényeztetett picsa. - Jóképű barátja van, akivel egy tengerparton nyaral? ... Rohadt dög. - És akkor most mint a Bajos csajok jelenetben.. rakja fel a kezét, aki gondolt már ilyenekre, pedig nem is ismerte személyesen az adott lányt.

Na és most tegye fel az a kezét, akinek nem használt egyik átka sem, és csak stresszes lett a saját maga mérgeitől, és semmire sem jutott azzal, hogy szinte oktalanul utálkozott. - ugyanaz a gif. csak nem akartam 2x berakni -

Pedig az ember azt gondolná, hogy ez olyan valami, amit ki lehet nőni. De nem. És én nagyon támogatnám, ha minden lánynak megváltozna ez a hozzáállása. Persze ott van a női hiúság, meg a bosszúvágy, meg blablabla, de szerintem az igazi női tulajdonság az az, ergo akkor lesz valakiből igazi nő, ha nem hasonlítja magát senkihez, és nem nézi le a többi nőt.

Én azt se hiszem el, hogy Kylie Jennert nem féltékenységből követi annyi nő. Meg kislány. Mert amíg nem esett át annyi plasztikai műtéten, a kutyát sem érdekelte volna a kinézete. Most meg tessék, mindenki rá akar hasonlítani. Ez engem kicsit bosszant, mert mű az egész nő, a kép amit felállít magáról, az hamis. Szóval aki követi őt instagramon, mert valamiért vágyat érez aziránt, hogy úgy nézzen ki, mint ő, annak most mondom, hogy unfollow-olja. Komolyan. Mert az csak akkor fog megtörténni ha neki is lesz annyi pénze műtétekre. Inkább azért kövessük őt, már ha követjük, hogy azt mondjuk, "Igen, szép vagy, és nem irigyellek másért, csakis azért, mert volt annyi bátorságod, hogy ennyi mindent változtass a testeden, én biztos féltem volna attól, hogy annyiszor megvágjanak. De ugyanakkor sajnállak is, hogy ekkora nyomást érzel arra, hogy tökéletes legyél. Bárcsak ne ilyen lenne a világ. Követlek, mert szép vagy, és szépek a képeid, de én nem akarok ilyen lenni, én máshogy vagyok szép." És ennyi. Nem kell nyomást érezni senki miatt. Mert senki sem kapta ugyanazt a testet, ugyanazt a személyiséget, ugyanazt az életet, mint mi. Lehet hogy azért irigykedünk rá, mert milyen sok barátja van, de mégse barátai neki azok, akik nekünk. És nem olyan emberek veszik körül, mint minket. Remélem érthető amit ezzel akarok mondani.

Hoztam pár idézetet Lillytől:

"Nőként, mi tudjuk csak igazán, milyen király tud lenni egy nő."

"Elhiszem, hogy a nők képesek arra, hogy elpusztítsák a lány-lány utálatot. Végülis, mi keltettük ezt életre."

"Fogalmam sincs ki találta ki azt, hogy jó dolog nem tisztelni egy másik lányt. Hölgyeim, eljött az idő arra, hogy változtassunk ezen!"

"Együtt megmutathatjuk, hogy mennyire béna az, ha a lányok utálják egymást, és mennyire elképesztően jó dolog az, ha támogatjuk egymást, és segítünk egymásnak feljebb jutni."

És szerintem dicsérni, bókolni sem szégyen, sőt... egy lánytól talán jobban is esik, hogy pl "szép a hajad", mint egy fiútól. Mert tőle jobban elhiszem :D De sajnos ez az egész nagyon ritka. Emlékszem, egyszer nagyon tetszett az egyik lány osztálytársam képe. Nem azért, mert tetszett, mint lány, hanem tényleg gyönyörűszép volt a képen. És nem voltunk beszélőviszonyban, de odakommenteltem a képhez, hogy "szép vagy". És másnap az osztályban meg is jegyezte, hogy jól esett neki, hogy nem csak a fiúk írják ezt neki. Hát szerintem igenis el kell ismerni, ha valaki mondjuk szebb nálunk. Ez csak külsőség. És sok lány szinte vérre menően harcol, és annyira negatívan állnak egymáshoz, hogy az hihetetlen. Pedig tudjuk jól, hogy mennyire erősek tudunk lenni, ha kell, hogy mennyire jó érzés átélni azokat a női dolgokat, amiket a pasik sosem fognak megérteni. Csak mi tudjuk, hogy mennyi rossz dolog van, amin egy nőnek át kell mennie. És ez mindannyiunkra igaz, egyenként. Minden egyes lányra. Mi mind értékesek vagyunk, és ha kell, erősebbek is, mint a férfiak. De ezt nem is kell mondani, mert szerintem mindannyian tudjuk ezt magunkról. És bátorítani kéne egymást. Mert már mind éreztük magunkat kiközösítve, mindannyiunkkal bánt már rosszul a legjobb barátnőnk, vagy a pasink. Mindannyian tudjuk, milyen érzés, mikor nem érzed magad elég csinosnak. Nagyon sok közös van bennünk. Én személy szerint mindig arra gondolok, hogy van, hogy gondolatban lekurvázok valakit, pedig ha megismerném, lehet pont ő lenne az a legjobb barátnőm, aki a lelkitársam lenne és szinte már a nővérem, mert lehet ő lenne az egyetlen olyan igaz barát, aki nem csap be, és mindig segít ha baj van. De amíg utálkozok, addig, őszintén? Meg se érdemlem, hogy legyen egy ilyen barátnőm.

Nagyon örülnék, ha divatba jönne, hogy kicsit összefogóbbak legyenek a lányok. De sajnos ez mintha a génjeinkbe lenne kódolva, hogy ha egy lány szerintem rosszabb mint én, akkor lenézem. Ha velem egyszintű, akkor versengek vele. És ha nálam jobb, akkor meg irigy vagyok rá. És most sajnos ezt mindet saját tapasztalat alapján írom, hogy miket látok. Én tudom, hogy sajnos sok emberben kell csalódnunk. A sok bunkó pasi, a sok kamu barátnő. De ha nem szeretettel állunk a dolgokhoz, mi sem fogjuk megkapni azt a szeretetet, amire szükségünk van. Ezt állítom nektek.

És akkor IISuperwomanII videói, amik erről szólnak. Klikkeljetek rájuk:

• Viszlát utálat, Hello #Girllove
• Lány himnuszokat éneklünk Sabrina Carpenter-rel | #Girllove
• A #Girllove kihívás
• Bebe Rexha szexista producerekről és Nicki Minajról beszél | #Girllove
• Rossz anya vagy? Mila Kunis-szal, Kristen Bell-el, és Kathryn Hahn-nal |#Girllove
• Tanulunk Michelle Obamával | #Girllove
• A #Melltartóeldobás kihívás | #Girllove
• És a kedvencem, amit inkább beszúrtam ide: Három lány a liftben:

Tudom, furcsa erről beszélni, de igazából mégis egy olyan dolog, amire sosem számít az ember, és ... hát borzalmas.

Nagyon sok ismerősöm terhes most, nem tudom mi van :D és ami a legfurább, hogy kb velem egyidősek.  Hát én is elgondolkoztam már azon, mikor nagyon a rózsaszín felhős stádiumban voltunk a barátommal, hogy úgysem akarom, hogy sok korkülönbség legyen köztem és a gyerekem közt, sőt ugye elég esélyes az, hogy meddő vagyok, és így bennem van ilyen pánikérzet, hogy lehet jobb lenne minél előbb.. Mégis ugye ilyenkor jobb az észre hallgatni, tehát amíg magamat nem tartom el és nem állok stabil lábakon, addig nem vállalok gyereket a nagyszülőknek. Meg ugye ahhoz egy férj is kell. Direkt mondtam, hogy férj, mert csak házasság után szeretnék gyereket.

Na de visszakanyarodva a témához, fogyatékos gyerekekkel is mostanában elég sokszor találkozok. Még 3 hete volt egy álláshirdetés, hogy végzettség nélkül kéne menni ápolónak egy olyan intézménybe, ahol fogyatékosok laknak. Szívesen mentem volna, egy azért, mert már bármilyen munkának örülnék, kettő, hogy így olyan jó érzés lenne nekem, hogy ilyen munkám van. Aztán mikor gondolkodtam hogy HÁTHA engem vesznek fel (persze nem így lett) arra gondoltam, hogy kicsit megnézem már mik ezek a fogyatékos betegségek.

Kezdem azzal, hogy nekem van fogyatékos rokonom. Az egyik unokatestvérem. Nem tudom mi a betegségének a neve, valamiért kellemetlen is lenne megkérdezni, de mivel láttam felnőni (pedig idősebb nálam) így mindent tudok arról, hogy milyen is egy fogyatékos gyerek nevelése. Nem is tudom mi a legjobb szó rá. Szomorú. Talán ez. Nem tud járni, max 3 métert tud úgy megtenni totyogva, hogy ne kapaszkodjon bele semmibe. A kezével nem tud rendesen fogni. Hát nem is részletezem. Persze lehetne rosszabb is az állapota, de pont ez a legrosszabb, hogy neki csak romlik. Régebben normálisan tudtam vele beszélgetni... most szegény alig tud végig mondani egy hosszabb mondatot. Egy ilyen gyerek mellett mindig ott kell lenni. Mindig. És én megemelem a kalapom az ilyen szülők előtt, mert ehhez baromira sok erő kell. Mentálisan és fizikálisan is. Unokatesóm nem tud egyedül fürdeni, enni is csak úgy, ha elé rakják. És amit a legszomorúbb volt látnom, hogy mikor megjött neki, az anyja ment vele mindig wc-re. Borzasztó, hogy ennyire rá van utalva az anyjára. Aki ugye nem él örökké, és egy fogyatékos gyerek attól, mert fogyatékos, nem jelenti azt, hogy nem élhet akár 70-80 évet. Ezért is vannak ezek az intézmények. Szóval biztosan nagyon megrendítő lehet egy ilyen munka még nekem is, aki ugye látja, hogy milyen egy ilyen gyerek élete. Mert az, hogy sokszor látom unokatesómat, nagyon jót tesz annak, hogy adjak magamnak egy orbitális nagy pofont, és átértékeljek mindent az életemben. És tudjátok mihez kellett kurva nagy bátorság? Hogy a szülei vállaltak mégegy gyereket... és ő egészséges lett. 

Szóval emiatt a munka miatt is érdekel mostanában ez a téma. Bár az állásról már lecsúsztam. De engem nagyon megérintenek ezek a dolgok. Ilyenkor mindig kijön az hogy mennyire empatikus vagyok... hogy meglátok az utcán egy ilyen gyereket, vagy akár felnőttet és rámtör a sírógörcs. És nem azért, mert sajnálom, hogy nem tud járni. Nyilván ez is benne van, de ő ezt már rég megtanulta elfogadni. Hanem belegondolok, hogy mennyi erő kell ehhez. Nem csak neki, hanem a hozzátartozóinak. Mennyire van egy ilyen embernek jövőképe... céljai... egyszerűen felfoghatatlan. Ezt úgy nézem, ezt a "jelenséget", mint a gyászoló embereket, akik nem rogynak össze. Isten tudja, hogy kinek, és mikor kell annyi erőt adjon, hogy túlélje. És sok ember meg még úgy áll ezekhez az emberekhez, hogy "Ne, vidd innen, nem is akarom látni!" Persze elszomorít mindenkit ez a dolog. De szerintem azért valahol jó ha tisztában vagyunk ezzel is, mert bár nem kívánom senkinek, de bárki életébe belepottyanhat egy ilyen beteg gyerek.

Megkérdeztem anyukámat, hogyha nekem lesz gyerekem, akkor örökölhető-e az a fogyatékosság, ami unokatesómnak van. De azt mondta anyukám, hogy valószínűleg nem, mert eleve 7 hónapra született, 1 kg sem volt. Szülés közben is voltak komplikációk... És ilyenkor gondolkodom el kettő dolgon.

1. Hányan panaszkodunk olyan dolgok miatt, amik nem tetszenek magunkon, és amúgy meg semmi az egész. Semmi... sírunk azért, nem úgy nézünk ki, ahogy szeretnénk? Vagdossuk magunkat, mert kövérek vagyunk? ... szerintem ide nem is kell írnom semmit. Mindenki át tudja gondolni ezt... hogy lehetne mennyivel de mennyivel rosszabb.

2. Sok szülő eldobja a gyerekét. Engem ez nagyon érzékenyen érint amúgy is, mert ugye nekem lehet, hogy nem is lehet gyerekem, és bármit megadnék, hogy tudjam, hogy egy nap lesz legalább egy egészséges gyerekem. És vannak azok a felelőtlen, érzéketlen szülők, akik csak úgy eldobják ezt a kincset. Akik nem úgy nevelik, ahogy kéne, akik intézetbe küldik őket... milyen szülők az ilyenek? Látom, hogy nagybátyám és a felesége hogyan nevelik a beteg lányukat... és összeszorul a szívem. Szobrot kéne állítani az ilyen szülőkről... Minden túlzás nélkül... Szobrot kéne állítani... mert nekik nem csak pár hónapig, évig van kisbabájuk, akiről a nap 24 órájában gondoskodni kell... hanem egész életükre. És meg kell birkózni a gondolattal, hogy neki talán nem adatik meg az a sok jó dolog a jövőben, ami egy egészséges gyereknek természetes. Borzalmas. És én ismerek több szülőt is unokatesóm révén, mert az iskolájának volt egy fellépése, és ott volt a sok könnyes szemű szülő, akiknek a beteg gyerekeik csináltak előadást. És annyira büszkék voltak rájuk, annyira meghatódtak, annyira látszott, hogy SZERETIK őket... áhh.. nem is írom tovább..

És a legszomorúbb, hogy ez kiszámíthatatlan, ki mikor lesz fogyatékos. Lehet ez magzati korban, lehet szülés közben történik valami, vagy kisbabakorában, de még most felnőttként is történhet valami. Én próbálok megbarátkozni a gondolattal, hogy egy nap én is szülő leszek, és mindenre fel kell készülnöm. De sajnos ez olyan, amire nem lehet. Persze nem azt mondom, hogy egy fogyatékos gyerek nem gyerek. Isten őrizz. De elfogadni azt, hogy egy nem egészséges gyereket kell világra hoznom, akinek rengeteg szenvedésen kell keresztülmennie majd a világban, hát.. szívszorító.

(Bocsi ha kicsit össze-vissza írtam. Csak annyi gondolatom van, hogy nehéz rendezetten leírni őket. Meg igazából már kicsit álmos is vagyok... csak mivel nagyon meg vagyok fázva, nem tudok aludni)

Itt egy videó. Remélem sokan megnézitek, és sokminden átértékelődik bennetek. Az önmagatok felé irányuló szeretet szempontjából, mások elfogadásának szempontjából, és minden olyan szempontból, hogy az életben a valódi értékek mit is jelentenek.

Most lett vége a BL döntőnek... nagyon csalódott vagyok. Pedig nem igazán szoktam hibáztatni a Juventust, ha esetleg kikap, mert tudom, hogy jók, és lehetnek rossz napjaik... na de egy Bajnokok Ligája döntő meccset így elrontani. Az elején nagyon jól játszottak, az első gól (hát.. és utolsó is) gyönyörű volt. De aztán hogy mi történt a második félidőben, hát azt senki se tudja. A RM gólok teljesen kizökkentették őket, elkezdték felrúgdosni egymást, szétesett a védekezés, támadás szinte nem is volt, a labda se nagyon került hozzájuk... pedig annyira küzdöttek eddig végig, az olasz bajnokságban, meg végig az lb-n is. Az elején lenézték őket, utána meg már féltek tőlük. Úgy lett volna szép, ha meg is nyerik a kupát. De egyáltalán nem hozták azt a szintet, amit eddig. Na meg Dybalával is mi történt? Hát nem hiszem el... aztán mikor Cuadradot is kiállították, onnantól már tényleg the end volt nekik. Buffont sajnálom a legjobban, mert nem túlzás szerintem, hogy ő a legjobb kapus a világon. És már csak őmiatta is megérdemelték volna a kupát. De ez a második félidő ez gyalázat volt.

Bocsi most muszáj volt egy kicsit kiborulnom. De legalább ne a Real Madrid ellen kaptak volna ki ennyire. Nagyon tehetségesek, az tény, de nagyon unszimpatikusak. Nekem legalábbis. Amikor bevonultak 2. félidő előtt, és a sok szurkoló nyújtotta a kezét, ők meg nem hogy pacsiztak volna velük, pedig mennyibe került volna.. semmibe. De még rájuk se néztek. Tudom hogy a sport a tehetségről meg a szerencséről szól, de azért amikor ilyen jellemtelen dolgokat látok azért mégis az van bennem, hogy igazságtalanság, hogy ők nyertek. Na de mindegy... még jó hogy most nem fogadtam, mert akkor mégidegesebb lennék :D remélem megjelenik majd valami interjú vagy nyilatkozat, hogy mi a lópikula történt a Juvéval a második félidőben, mert szerintem sok embernek okoztak csalódást. De akkor is FORZA JUVENTUS!

Másik téma. Nagyon lebetegedtem. Egyik nap elkezdett fájni a torkom. Másnap már beszélni se tudtam. Most meg ott tartok, hogy tele van trutyival, meg ilyen rossz égő érzés van ott bent, de amúgy nincs mandulagyulladásom meg semmi, de annyira rossz, hogy hihetetlen. Lázas is voltam, az orrom is be van dugulva, aminek hála aludni se tudok. Szerintem garatgyulladásom van, mert inkább a torkom hátsó fele néz ki úgy mint egy horrorfilm :D Na meg folyton tüsszentek össze vissza. És a tetejében ma meg is jött. Szóval ma egy házi sárkány voltam. Nem elég, hogy örülök, hogy élek, és van erőm kikelni az ágyból főleg hogy beköszöntött ez a nagy meleg is, de neeem nekem menstruálnom is kell. És persze nagyon görcsöl a hasam is. Dokihoz nem mentem amúgy, ha jobban leszek keddig akkor nem is megyek. Remélem már nemsokára elkezdek lábadozni, mert már szerda óta tart...

És mégegy téma, ami miatt az életkedvem 0, hogy annyi sok álláshirdetést találtam, hogy úgy voltam vele, hogy mostmár végre tuti lesz valami. Egyikhez pl olyan feltételek voltak, hogy - pályakezdő - office programok ismerete - legalább egy nyelv középszint - érettségi . Ráadásul elég eldugott helyen találtam a hirdetést. Ó mondom ez sima ügy, nem laknak itt olyan sokan, hogy annyira válogassanak. Hát ahhoz képest kurvára nem jelentkeztek, szóval ez is elúszott. Én nem tudom miért nem vesznek fel sehova se. Sehol nincsen semmi. De annyira nincs semmi, hogy bementem az önkormányzatra, hogy érdekelne közmunka. Hát közölte velem a nő, hogy kétféle közmunka szokott lenni. Az egyik férfiaknak, kapálnak, meg hasonló. A másik nőknek, utcát söpörnek a városban meg virágot ültetnek. Mondjuk mikor kimondta eléggé elszomorodtam, hogy komolyan azért állok én ott előtte mert utcát szeretnék sepregetni. Viszont mikor megkérdezte a végzettségemet, meg még azt is mondtam, hogy van egy nyelvvizsgám, akkor elkezdett rajtam röhögni, hogy most rögtön menjek el innen, mert nekem nem ilyen munka való. Meg hogy a kinézetem se olyan, se a korom, hogy ilyen munkára szoruljak. Hát pedig ez az igazság, tényleg nincs hová mennem. És egyik ismerősöm se érti meg. Unokatesóm is küldi nekem az indeed-es meg a többi álláshirdetéseket. Egy az, hogy mindegyikre fel vagyok iratkozva, úgyhogy én reggel mindig kapok emailt az új állásokról. Kettő, az csak egy dolog, hogy meghirdetnek valamit. De az, hogy vissza is hívjanak, vagy behívjanak, hát az már maga lenne a csoda.

Az edzés is kicsit abbamaradt. Ugye sokat ülök itthon, max a szoláriumba megyek el vagy boltba, és mindig úgy látom, hogy naa lehet, hogy fogytam, műkszik minden. Mert a megszokott tükrök ezt mutatják :D De az elmúlt napokban alig voltam itthon mindig mentem valamerre, és nem tudom miért de így az új környezetekben észre vettem hogy kurvára nem fogytam semmit, sőt, olyan szinten vastag a combom, hogy az már undorító :D na nem mintha elvette volna a kedvem, mert ugyanúgy akarok edzeni tovább. Csak a betegség miatt ugye nem tudok. Meg abban is tisztában vagyok, hogy a diétát annyira nem tudom tartani. Vicces, de ha nincs pénzed, akkor arra vagy szorulva, amit a szüleid raknak eléd. Tudom béna kifogás, de ez egyáltalán nem kifogás. Mivel a szüleim Erdélyben nevelkedtek fel, ahol a zsíros kenyér volt a megszokott reggeli, ebéd töltött káposzta, vacsora főtt kolbász meg hurka kenyérrel, úgy elég nehéz rávenni őket, hogy rizs legyen a kaja, meg saláta, meg hasonlók. Pedig rájuk is ráférne az egészséges életmód... 

Na, jól esett ez a kis panaszkodás :D mostmár nyugodtan mehetek aludni.. amíg fel nem kelek arra, hogy nem kapok levegőt az orromon, a szám meg úgy kiszáradt mint a sivatag...

Már régebben is akartam írni konkrétan a Jófiúról, mert akárhányszor nézem meg mindig nagy hatással van rám. Nem hiszem, hogy sokan ismerik, mert nagyon régi film. És egyik ismerősömmel megnéztük Az árvát, ami nekem egyáltalán nem tetszett (mert szerintem a Jófiú sokkal jobb) viszont ő ugyanolyan sokkos állapotban volt, mint én, amikor először láttam a Jófiút :D

Sok spoilert fogok írni tuti, szóval aki nem látta még egyik filmet se, az ne olvassa végig :D Kevés ilyen témában készült film van, de itt mindkettőnél kb. ugyanaz a sztori. Mindkettő egy bájos gyerekről szól, akit mindenki szeret, viszont nagyon gonosz szándékai vannak, de valahogy sosem bukik le. Sőt, a "jó" gyerekre terel inkább mindent. Jófiú története: klikk, Az árva története: klikk.

Jófiú.
A Jófiúval kezdem, mert mint írtam, nekem ez sokkal jobban tetszett. A film főszereplője Macaulay Culkin (nagy rajongója vagyok) és Elijah Wood. Nem tartozik a sztorihoz, de ahhoz képest, hogy kislány koromban Macaulay a szerelmem volt, ha akkor láttam volna ezt a filmet, akkor "lecseréltem" volna Elijah-ra :D mert az az aranyos gyönyörűszép babaarca ami van, néhány jelenetnél nem is lehet másra figyelni, csak arra, hogy jaaaj de cukiii :D az egész film alatt az az érzésem volt, hogy én is ilyen kisfiút szeretnék :D nagyon jó története van a filmnek, teljesen szembeállítja 2 kisfiú érzelmi világát. Mark elvesztette az anyukáját, és Henry anyukájában látja őt "visszajönni". Vigyáz az unokahúgára és megvédi őt, jóindulatú, és nagyon okos. Henry is nagyon okos, viszont tele van rosszindulattal. Tipikusan "genetikailag" pszichopata. Ártatlannak akar tűnni, mindenki elhiszi, hogy egy földre szállt angyal, viszont ő direkt árt embereknek, és nagyon érdekli a halál, sőt, fel sem fogja a gyilkolás súlyát. Nagyon hátborzongató belegondolni, hogy ilyen emberek tényleg léteznek. És vagy lebuknak gyerekként, vagy nem. Vagy felnőtt korukra meggyilkolják a családtagjaikat mi meg halljuk a híradóban. És senki sem sejtette előre, mert ugye a pszichopata nagyon jól fel tudja venni azt a bizonyos álarcot. És most egy kis spoiler, ugye a végén van az a bizonyos jelenet. Aki látta, az tudja, hogy ugye az anyának választania kell, hogy Henryt vagy Markot hagyja meghalni. Ami alapból nagyon nehéz lehet, de neki mégnehezebb, mert ő már elvesztette fiatalon az egyik gyerekét. Sok helyen olvastam olyan véleményeket, hogy ezzel lett elrontva a film, hogy az anya nem a saját gyerekét mentette meg, mert ez életszerűtlen, nincs olyan anya, aki hagyná meghalni a kisfiát. Pedig szerintem elég egyértelmű. Markot nézte mindenki bolondnak, amikor megpróbálta leleplezni Henryt, de amikor tényleg az anyja bebizonyosodott mindenről, konkrétan arról is, hogy Henry ölte meg Richardot, ott szerintem elég nagy volt benne a törés, hogy tudja, hogy Henry konkrétan pszichopata. Ráadásul le is akarta lökni a szikláról, és ha Mark nem ment volna oda, akkor az anya meg is halhatott volna. De ha ez még nem elég, mikor ugye lógnak a szikláról, már Mark is "mamának" szólítja őt. Szóval szeretheti ő bármennyire is a gyerekét, de ha hirtelen ennyi rosszat megtud róla, arra sok gondolkodás után sem nagyon lehetne látni, hogy erre lenne kiút, hogy Henry "meggyógyuljon", nem ám egy fél óra alatt. Szóval szerintem teljesen korrekt volt a film befejezése.

Az árva.
Hát kezdjük azzal, hogy ezt a filmet két ok miatt akartam megnézni. Az egyik az, hogy szerepel benne van Vera Farmiga, a másik pedig hogy az előzetes alapján azt hittem, hogy egy jó ijesztő horror film. Hát itt is volt egy kisgyerek, aki a cukiságával szerintem sokszor elvonta a figyelmet a történetről :D az pedig a süket kislány. Nagyon-nagyon aranyos volt. Amúgy tényleg érdekes film, csak én mást vártam tőle. Olyasmi sztorit vártam volna, mint a Jófiú. Ez is eléggé nehezen emészthető, de pont a végén a csavar miatt lett az egész komolytalan. Szerintem. Spoiler. Az elején még gondoltam is, hogy mért nem egy aranyosabb kislányt választottak, akinek babapofija van, mert én tuti nem őt fogadtam volna örökbe az árvaházból :D de ezt a kislányt jobban el tudták maszkírozni, vagyis inkább kisminkelni, hogy ő egy harminc valahány éves nő. Nem tudom, hogy létezik-e amúgy ilyen betegség, de én valami rejtélyesebb dologra számítottam. Ezzel kapcsolatban is a legizgalmasabb szál szerintem az volt, hogy megpróbálta elcsábítani az apát. De amúgy a színészi játék jó volt, le a kalappal a kisgyerekek előtt. De nekem a film nem tetszett ámblokk. Nem tudom miért. Lassan bontakozott ki a történet, az apáca halála kb annyira számított mint a galamb halála, az elején a szülős sztorit bele se raktam volna, szerintem nagyon elüt a történettől. Viszont az mindenképp tetszett, hogy nem egy tökéletes családról szólt a film, és hogy a hűtlen apa a végén meghalt. 

Összehasonlítva.
Azért tetszett jobban a Jófiú, mert érzelmileg sokkal mélyebb, és tanulságosabb. Az árva viszont egy olyan film ami mögött semmi realisztikus háttér nincs, csak akartak csinálni egy jól eladható fordulatos thrillert. Szerintem ez a legnagyobb különbség a két film között. De nagyon sok hasonlóság is van, pl. mind a kettőben vannak unalmas, vontatott részek. Mind a kettőben vannak terrorizált kistestvérek. Mint a kettőben az anya azért depressziós, mert elvesztette a kisgyerekét. Döglött állatok, beszakadt jégpálya, tél, faház, kés/olló a kisfiú nyakához szorítva, a pszichológus beszél a gyerekkel de nem talál semmi furcsát. Ja és a legviccesebb, hogy mind a kettőben kimondja a gyerek a "fuck" szót, és a film ezt egy nagy döbbenetként kezeli :D Amúgy ha nem lett volna az Árvában az a csavar, akkor szerintem sokan ki is akadtak volna, hogy csináltak egy Jófiú 2-t :D Mindkettő gonosz gyerekről szól, de akit tényleg mélyen érint a téma, annak a Jófiú fog jobban tetszeni, mivel ott TÉNYLEG a gyerek a gonosz, mindenféle külső behatás nélkül. Sokkal drámaibb, sokkal nagyobb nyomot hagy, és sokkal életszerűbb.

Saját sztori.
Csak hogy tisztázzuk, hogy mennyire "reális" ez a gyerekkori gonoszság. Kb 2-3. osztályos voltam, amikor egy nagyon furcsa kisfiú jött az osztályunkba, de tényleg még a szeme se állt jól. Nagyon szegény családból származott, emlékszek a karácsonyi húzáson engem húzott, és egy kis ajándékszatyorban adott egy plüss kacsás kulcstartót, meg egy Vadász csokit. És a Vadász csokit nem mertem megenni mert szó szerint attól féltem, hogy meg van mérgezve :D Még anyukám le is szidott, hogy hogy lehetek ilyen rosszindulatú.. Ez a kisfiú nem barátkozott senkivel, vagy ha igen, eléggé "hülyén" viselkedett, sokan kiközösítették. A barátjával (1 volt neki) sokszor törték össze csigáknak a házait, sőt, döglött csigákkal játszottak.. Kb 2-3 hónapot járt hozzánk, aztán elment. Kb. 5. osztályban mondta nekünk az osztályfőnök, hogy ezt a bizonyos kisfiút elvitték Pestre egy szanatórium szerűségbe, mert megtámadta késsel az apját. Hát mindenki le volt döbbenve, de az osztályfőnök csak annyit mondott, hogy jobb is ha más dolgairól nem is tudunk... de elég csak a sok híradós történetre gondolni. Iskolai lövöldözések, vagy azok az emberek akik már felnőttek és megölik csak úgy a semmiből a családtagjaikat... hátborzongató.

Sok felnőtt azt hiszi, hogy a gyerekek buták, és mivel még az életben tapasztalatlanok, így nincs bennük rossz szándék. Hát ez sajnos egyáltalán nem igaz, és ezt a filmek is bebizonyították. Nagyon is okosak, manipulatívak, és hihetetlenül gonoszak és kegyetlenek tudnak lenni egymással, mert az érzelmi intelligenciájuk ki sincs fejlődve rendesen, minden ösztönösen jön. Az agresszióra vagy a depresszióra való hajlam is egy velünk született dolog. A szociopátia és a pszichopátia úgyszintén. Szóval nagyon elgondolkodtató a téma...