Mióta ugye megtörtént (újra) a nagy drámai szakítás, rettegtem milyen lesz így melózni menni, egy helyre az ellenséggel :D

Hát most így az elején leszögezném, hogy mennyire unalmas lehet a kívülállóknak, hogy "na már megint szakítottak... tök mindegy mert megint kibékülnek majd". Hát külső szemmel én is tuti ezt mondanám, tényleg unalmas sőt már felháborító ami megy köztünk 3 és fél éve. És persze az én idegrendszerem megy rá ugyanis általában ő bánt engem, és én fogadom vissza. Fordított eset még nem is történt, talán csak egyszer.

Mindegy, átélni viszont ugyanolyan rossz a 30. szakítást, mint az elsőt. És ezt tényleg csak az tudja, aki volt már ilyen kapcsolatban (nekem hálistennek van egy olyan munkatársam akivel ugyanez a szitu, és teljesen megért engem). Ugyanúgy padlón vagy az elején, és ugyanúgy rossz elképzelni a jövőt nélküle.

Na de vissza az elejére. Tegnap kezdődött a meló, hát én előre féltem, hogy mi lesz, aztán hát hiába kezdődött a műszak, sehol nem volt. A kedves majomka :D És hát ugye akkor mindenki jött oda hozzám hogy na hol van? Hol van? Én meg egyesével... "nem tudom, nem beszéltünk, szakítottunk". És akkor rá a válasz hogy tééényleg?? Miérrrt? Ahh... Mindegy, tényleg nem tudta senki hogy hol van, kicsit még rosszul is éreztem magam, mert azt hittem rossz lesz nélküle. De igazából tök jó volt nélküle is, sőt így felszabadultabban beszélgettem a fiú munkatársaimmal.

Ma mikor műszakváltás volt, már ott volt, csak hát ő épp ment haza. Úgyhogy megint nem voltunk egy műszakban. Viszont már kezdődött a dráma. Odajött hozzám, beszélni akart, sírás küszöbén volt, meg akart ölelni én meg visszautasítottam. Elég kellemetlen volt az egész. Utána szünetben láttam hogy ódákat írt nekem facebookon, a műszakvezetőm mondta, hogy beszélt vele telefonon és sírt neki. Szóval fura ez az egész. Mikor hazajöttem persze akkor is nézem messengeren a bubis képe mellett ott volt hogy 23 üzenet. Hogy én mekkora szívtörő vagyok, hogy nem is tud a közelemben lenni mert már a jelenlétemmel kínzom, meg ilyenek. Hát valljuk be... ez volt a cél :D és hát köcsögség, de úgy jó volt ezeket hallani. (Kb úgy éreztem magam mint a felső gifen Demi :D) Mert így legalább visszakapja amiket ő adott nekem. Mert én is így voltam, csak én nem azért voltam így, mert hiányzott és szeretem, hanem mert annyira haragudtam rá hogy fel tudtam volna rúgni a Holdra akármikor csak megszólalt.

Ma amúgy többen is odajöttek hozzám, ami tök jól esett mert én azt hittem mindenki az exem oldalán volt, de többen is odajöttek (fiúk is) és mondták hogy a kedves kis majomka biztos buzi, amiért szakított velem, meg hogy sokan szerencsésnek gondolták őt, mert hogy milyen szép lány vagyok meg normális meg nem vagyok idegesítő meg ilyenek, ő meg csak így játszadozik velem. Na meg kérdeztem tőlük, hogy hogy viselkedjek vele? És azt mondták hogy az az érdekes, hogy mikor együtt voltunk, ő akkor is úgy viselkedett velem mint egy idegennel, és még szünetben is simán elment mellettem a folyosón. Hát mondom akkor nem csak én éreztem így :D

Úgyhogy holnap lesz az első nap, hogy így fogunk dolgozni, bár már kikönyörögte tőlem hogy beszéljük meg személyesen is a dolgokat. Mondjuk eléggé tartok attól a beszélgetéstől, mert még én sem vagyok magammal tisztában, hogy mit akarok. Azt tudom, hogy szeretem. Ez nem is kérdés. De a sok csalódás azért már eléggé elvette a kedvemet. Megbocsátani nem akarok, bár akkor sokkal könnyebbé tenném a saját helyzetemet is. De most túl nagy hozzá még az egóm. Meg a büszkeségem. Lehet kicsit még hagyom hogy szenvedjen csak hogy "elégtételt nyerjek". De az is lehet, hogy ha visszautasítom, ő begurul, nem foglalkozik már velem direkt összejön mással, helyette meg én szenvedek. Minden benne van a pakliban. De még mindig nem tudom, hogy hogy kéne viselkednem vele melóhelyen. Kedvesen? Bunkón? Vagy nézzem levegőnek? Valahogy egyik se tűnik jó opciónak. De amúgy nélküle is szar dolgozni, mert már megszoktam, hogy ott járkálgat, de ha meg ott van akkor meg irritál mikor mással beszél és hallom a hátam mögül, hogy nevet, meg ilyenek. Fogalmam sincs mi a megoldás. Otthagyni a munkahelyet meg nem szeretném, mert már eléggé megszoktam, meg nincs is más ahova mehetnék. Úgyhogy érdekes ez a helyzet. De most "élvezem" hogy végre nem én szenvedek miatta, hanem fordítva. Sőt, tök fura érzés, hogy én elvagyok úgy nagyjából, ő meg közben sírós smileykkal írja hogy velem álmodik meg nem bírja nélkülem, stb.

Csak akkor tényleg józan paraszti ésszel. Ha nem bírja nélkülem és tényleg ennyire szeret, akkor mi a lóf.szért kell velem így bánnia, amikor együtt vagyunk? Akkor miért kell folyton megbántania, leszarnia, meg ok nélkül veszekednie velem?

Ez egy nagyon jó kérdés... holnap meg is fogom tőle kérdezni. Kiváncsi vagyok mit mond. Vagy neki folyton ez kell? Neki kell neki ez a rendszeres szakítósdi hogy rájöjjön hogy szeret? Azért elég érdekes.... vagy csak attól fél hogy nincs senkije és csak azért voltam neki hogy legyen valakije. Ezt sem tartom kizártnak.