Tudom jól mit mond a Biblia, tudom hogy nem szabad felvenni veled a kapcsolatot. És nem is szeretném, hiszen ebben az életben te már sajnos nem vagy jelen. De mégis úgy éreztem írok neked egy levelet, mert jó eljátszani a gondolattal, hogy üzenhetek neked.

Pár nappal ezelőtt volt egy éve, hogy elmentél és itthagytál minket. Még mindig emlékszek az utolsó találkozásunkra. Akkor nem tudtam, hogy akkor fogom meg utoljára a kezed, akkor ölellek meg utoljára, és akkor puszillak meg utoljára. De talán jobb is így. Nagyon hirtelen mentél el, csak úgy a semmiből, megleptél minket. De mindennek megvan az ideje, és tudom, hogy te számítottál rá, és nem féltél a haláltól. Hiszen már rengeteg szeretted meghalt. Így talán már én sem félek annyira, hogy tudom, hogy újra találkozhatok veled. Ebben biztos vagyok, mert te is hittél Istenben, én is hiszek, így reménykedek benne, hogy a Mennyországban majd vársz rám.

Nagyon sokáig nem tudtam elfogadni, hogy meghaltál. Mai napig bármikor bárhol elkap a sírógörcs, ha arra gondolok, mennyire szerettelek, és te is mennyire szerettél engem. Ez egy örök fájdalom nekem, hogy már nem láthatlak, de próbálok inkább örömömben sírni, hiszen megismerhettelek, és te is neveltél engem, és nagyon-nagyon szerettél. Tényleg apán anyán és a bátyámon kívül te voltál az egyetlen olyan ember, akit feltétel nélkül, őszintén szerettem. Tudtam, hogy rád mindig számíthatok, hogy te nem nevetsz ki ha sírok.. és mennyiszer sírtam neked :) ahogy te is nekem. Sosem tudtam veled összeveszni, mindig a jót akartad nekem. Még mindig érzem az illatodat. Még mindig a fülemben van ahogy nevetsz, ahogy kimondod a nevem. Még mindig érzem milyen volt megölelni téged. Még mindig emlékszem hogy integettél amikor eljöttem tőled. Emlékszem a kezedre, az ujjaidra. Ahogy mindig megszorítottad a kezem amikor elköszöntem. Emlékszem hányszor szóltál nekem, hogy tegyek a hajamba egy hajpántot, hogy ne lógjon mindig az arcomba a hajam :D mindig megfigyelted milyen ruhába megyek, hogy fogytam vagy híztam. Mikor elkezdtem először szoláriumba járni, te azt is észrevetted, mindig elmondtad milyen jól áll nekem, hogy barna vagyok. Legutoljára is megdicsérted a fekete hajamat. Na meg a szemöldökömet.. a szemöldökömet.. egy öreg néni, amit még anyukám se vett észre ha kihúztam vagy nem, de te minden ilyen apróságra odafigyeltél. Hiányoznak ezek. Hiányoznak amikor nevettünk, hogyha félreértettél egy szót, vagy rosszul mondtál valamit, akkor is csak nevettél magadon. Hiányzik az a mosoly ami volt az arcodon amikor láttad, hogy én jövök be az ajtón. Hogy mennyi tanácsot adtál nekem, bármilyen témában. Hogy amikor elmeséltem mennyiszer megbántott az első barátom, te nem kioktattál, hanem velem együtt sírtál, és úgy próbáltál erőssé tenni. Hiányzol nagyon.

Próbálok most se sírni, mert tudom, hogy te sem szeretnéd. Csak egyszerűen nehéz elengedni egy olyan embert, aki egyik napról a másikról itthagy, és már sosem fogom látni. Annyi mindent kérdeztél tőlem, néha ideges is lettem tőle, bevallom őszintén. De aztán ütött az óra, hogy már semmit sem kérdezel. Pedig mostmár esküszöm, mindenre türelmesen válaszolnék.. csak hallanálak kérdezni..

Te egy hihetetlenül erős nő voltál. A nagyszüleidet és a szüleidet sorra veszítetted el. A testvéredet is. Férjhez mentél egy olyan emberhez, aki egyáltalán nem becsült meg, sőt, rengeteg rosszat okozott neked. Bántott, megvert, megalázott. De te még így is szeretted. Szültél négy gyereket neki, akiket tisztességesen felneveltél, reggeltől estig dolgoztál. És az egyik gyereked még fiatalon a karjaid közt halt meg. És még ezek után is talpra tudtál állni. A férjed is meghalt, aztán pár év múlva a húgod is. Rengeteg fájdalmat éltél át, és nagyon tiszteletre méltó, hogy ezek után még tudtál mosolyogni. Te vagy a legerősebb nő a világon, akit valaha is ismertem.

Nem múlik el nap, hogy ne gondolnék rád. Elfogadtam, hogy ez az élet rendje, de a szívemben még akkor is élsz. Sosem felejtem el a dátumot, amikor itt hagytál minket. Sosem felejtem el azt a napot. Még az ég is siratott téged. Pedig annyi minden történt velem az elmúlt évben, amit szívesen megosztottam volna veled. Látod, sokszor beszéltél a halálról, hogy néha jobb lenne meghalni, de borzalmas ez az űr amit hagytál magad mögött. És én hiszek abban, hogy te még mindig élsz. Mert amikor a temetéseden láttalak, egyszerűen éreztem, hogy az nem te vagy. Te nem ennyi vagy. Ez egy elmagyarázhatatlan érzés, még én sem tudom felfogni, de egyszerűen érzem, hogy te nem haltál meg. Nem mentél el. Még érzésnek se tudom mondani, annyira természetfeletti, hogy tudom, hogy most jól vagy, és nincsen semmi baj, és nem fáj semmid.

És én nagyon szeretlek téged Mama, sosem foglak elfelejteni. És remélem, ott fent, ugyanúgy megvársz engem, mint ahogy itt lent is mindig vártad, hogy meglátogassalak. Egy kis idő és újra megölelhetjük egymást :) hiszek benne, és akarok is hinni, és hinni is fogok. Nem véletlenül tetováltam ezt a kezemre is. Ha ez az utolsó dolog is ami életben tart, én akkoris hinni fogok. Benned, Istenben, és abban, hogy létezik a Mennyország. Azzal, hogy elmentél, megváltoztattad az életemet. Ha nem is fizikálisan, de gondolkodásban biztos. Felfogtam mi a halál, felfogtam mi az élet, felfogtam milyen szeretni valakit, felfogtam mi az a múlandóság. Pont szülinapom után hagytál itt. De már biztosra tudom, hogy a 20. születésnapom után lettem felnőtt. Hogy ezekre mindre rájöttem. Mint amikor a vak hirtelen látni kezd.

Nagyon köszönök neked mindent és nyugodj békében drága Őrangyalom.