2017.01.24. 18:30, teo
Ha irodalomról van szó, Petőfiről, stb, kb mindenkinek a suli jut eszébe szerintem, na meg hogy miért kellett megtanulni a verseket. Én szerintem nem is gyerekeknek való ilyen verseket tanulni. Legalábbis amik érzelemről szólnak. Mert nem értik meg. Én mindig is szerettem az irodalmat, leginkább a verselemzések miatt. A tételeket is könnyen tanultam meg, bármilyen versről volt szó, de ez lehet abból ered, hogy szeretek dalszövegeket fordítani és mindben keresem azt, hogy mi az, ami rám is illik. És szerintem az ilyen érzelmek kifejezéséhez a költők a legjobbak. Most ez hülyén fog hangzani, de mintha a szavakkal festenének egy szép képet. Emlékszek pl. mikor Adytól olvastunk egy verset (sajnos nem emlékszek rá melyiket) és mindenki unottan ült, engem meg kb kirázott a hideg ahogy belegondoltam mennyi üzenete van. Nagyon szép dolog a költészet, főleg amikor a sorok között kell olvasni. Úgyhogy gondoltam itt most összegyűjtöm a kedvenc verseimet. Az elsőszámú kedvencem Petőfi Sándortól a Szeptember végén. Szerintem nem is kell mondanom, hogy miért. Nagyon-nagyon gyönyörű.
SZEPTEMBER VÉGÉN
Még nyílnak a völgyben a kerti virágok,
Még zöldel a nyárfa az ablak előtt,
De látod amottan a téli világot?
Már hó takará el a bérci tetőt.
Még ifju szivemben a lángsugarú nyár
S még benne virít az egész kikelet,
De íme sötét hajam őszbe vegyűl már,
A tél dere már megüté fejemet.
Elhull a virág, eliramlik az élet...
Űlj, hitvesem, űlj az ölembe ide!
Ki most fejedet kebelemre tevéd le,
Holnap nem omolsz-e sirom fölibe?
Oh mondd: ha előbb halok el, tetemimre
Könnyezve borítasz-e szemfödelet?
S rábírhat-e majdan egy ifju szerelme,
Hogy elhagyod érte az én nevemet?
Ha eldobod egykor az özvegyi fátyolt,
Fejfámra sötét lobogóul akaszd,
Én feljövök érte a síri világból
Az éj közepén, s oda leviszem azt,
Letörleni véle könyűimet érted,
Ki könnyeden elfeledéd hivedet,
S e szív sebeit bekötözni, ki téged
Még akkor is, ott is, örökre szeret!
Az egyik legszebb szerelmes vers szerintem Radnóti Miklóstól a Két karodban. Emlékszek ezt neten olvastam először, és annyira tetszett, hogy alig vártam, hogy gimiben tanuljunk róla. Aztán mikor Radnótihoz értünk, inkább a világháború körülményeit tanultuk. Aztán érettségin őt húztam, és emlékszek hogy megfogadtam hogy ha őt húzom ezt a verset meg fogom említeni. Nem tudom már hogyan, nem tartozott a tételhez, de tényleg beszéltem erről is :) nem ettől, de 100%os lett végül a magyar szóbelim. Úgyhogy már csak emiatt is jó emlékeim vannak ha elolvasom ezt a verset. :) :D
KÉT KARODBAN
Két karodban ringatózom
csöndesen.
Két karomban ringatózol
csöndesen.
Két karodban gyermek vagyok,
hallgatag.
Két karomban gyermek vagy te,
hallgatlak.
Két karoddal átölelsz te,
ha félek.
Két karommal átölellek
s nem félek.
Két karodban nem ijeszt majd
a halál nagy
csöndje sem.
Két karodban a halálon,
mint egy álmon
átesem.
Szintén Radnótitól, a Hetedik ecloga. Mindig összeszorul a szívem amikor olvasom. Ezt még a zsidótáborban írta a feleségének. Hihetetlenül szívszorító szerintem. Borzalmas tényleg egy embernek ilyet átélni, és belegondolni, hogy hányan voltak akkor így. Távol az otthonuktól, a szeretteikről, az a kilátástalanság, hogy valaha hazajutnak-e, látják-e még valaha a szeretteiket... szörnyű. Sosem tudom könnyezés nélkül végigolvasni, főleg az utolsó sort.
HETEDIK ECLOGA
Látod-e, esteledik s a szögesdróttal beszegett, vad
tölgykerités, barakk oly lebegő, felszívja az este.
Rabságunk keretét elereszti a lassu tekintet
és csak az ész, csak az ész, az tudja, a drót feszülését.
Látod-e drága, a képzelet itt, az is így szabadul csak,
megtöretett testünket az álom, a szép szabadító
oldja fel és a fogolytábor hazaindul ilyenkor.
Rongyosan és kopaszon, horkolva repülnek a foglyok,
Szerbia vak tetejéről búvó otthoni tájra.
Búvó otthoni táj! Ó, megvan-e még az az otthon?
Bomba sem érte talán? s van, mint amikor bevonultunk?
És aki jobbra nyöszörg, aki balra hever, hazatér-e?
Mondd, van-e ott haza még, ahol értik e hexametert is?
Ékezetek nélkül, csak sort sor alá tapogatva,
úgy irom itt a homályban a verset, mint ahogy élek,
vaksin, hernyóként araszolgatván a papíron;
zseblámpát, könyvet, mindent elvettek a Lager
őrei s posta se jön, köd száll le csupán barakunkra.
Rémhirek és férgek közt él itt francia, lengyel,
hangos olasz, szakadár szerb, méla zsidó a hegyekben,
szétdarabolt lázas test s mégis egy életet itt, –
jóhírt vár, szép asszonyi szót, szabad emberi sorsot,
s várja a véget, a sűrü homályba bukót, a csodákat.
Fekszem a deszkán, férgek közt fogoly állat, a bolhák
ostroma meg-megujúl, de a légysereg elnyugodott már.
Este van, egy nappal rövidebb, lásd, ujra a fogság
és egy nappal az élet is. Alszik a tábor. A tájra
rásüt a hold s fényében a drótok ujra feszülnek,
s látni az ablakon át, hogy a fegyveres őrszemek árnya
lépdel a falra vetődve az éjszaka hangjai közben.
Alszik a tábor, látod-e drága, suhognak az álmok,
horkan a felriadó, megfordul a szűk helyen és már
ujra elalszik s fénylik az arca. Csak én ülök ébren,
féligszítt cigarettát érzek a számban a csókod
íze helyett és nem jön az álom, az enyhetadó, mert
nem tudok én meghalni se, élni se nélküled immár.
Ady Endre verseit is nagyon szerettem, bár mint ember, sosem volt szimpatikus. A valaha írt legszebb verse szerintem az Őrizem a szemed. A keletkezési körülményeire annyira már nem emlékszek, de még mai napig tudom szóról szóra (bár nem nehéz megtanulni :D ) ezt a verset. Hihetetlenül szép.
ŐRIZEM A SZEMED
Már vénülő kezemmel
Fogom meg a kezedet,
Már vénülő szememmel
Őrizem a szemedet.
Világok pusztulásán
Ősi vad, kit rettenet
Űz, érkeztem meg hozzád
S várok riadtan veled.
Már vénülő kezemmel
Fogom meg a kezedet,
Már vénülő szememmel
Őrizem a szemedet.
Nem tudom, miért, meddig
Maradok meg még neked,
De a kezedet fogom
S őrizem a szemedet.
Ez is egy gyönyörű vers Ady Endrétől, a menyasszonyának. Tényleg olyan, mint egy házassági eskü, de mégis elmondja azt amit szerintem minden ember akar a szerelmétől. Nagyon nagyon szeretem, valamiért ezen is mindig meghatódok. Ez a vers valamiért mindig nagyon meg tud érinteni.
AZ ÉN MENYASSZONYOM
Mit bánom én, ha utcasarkok rongya,
De elkisérjen egész a síromba.
Álljon előmbe izzó, forró nyárban:
„Téged szeretlek, Te vagy, akit vártam.”
Legyen kirugdalt, kitagadott, céda,
Csak a szivébe láthassak be néha.
Ha vad viharban átkozódva állunk:
Együtt roskadjon, törjön össze lábunk.
Ha egy-egy órán megtelik a lelkünk:
Üdvöt, gyönyört csak egymás ajkán leljünk.
Ha ott fetrengek lenn, az utcaporba:
Boruljon rám és óvjon átkarolva.
Tisztító, szent tűz hogyha általéget:
Szárnyaljuk együtt bé a mindenséget.
Mindig csókoljon, egyformán szeressen:
Könnyben, piszokban, szenvedésben, szennyben.
Amiben minden álmom semmivé lett,
Hozza vissza Ő: legyen Ő az Élet.
Kifestett arcát angyalarcnak látom:
A lelkem lenne: életem, halálom.
Szétzúzva minden kőtáblát és láncot,
Holtig kacagnók a nyüzsgő világot.
Együtt kacagnánk végső búcsút intve,
Meghalnánk együtt, egymást istenítve.
Meghalnánk, mondván:
„Bűn és szenny az élet,
Ketten voltunk csak tiszták, hófehérek.”
József Attilától is van egy nagyon gyönyörű szerelmes vers. Rövid, de nagyon sok mondanivalója van, ha jól tudom esküvői meghívókra is rá szokták írni. Nem is csoda, ez magába foglal mindent amit egy szerelmespár érez egymás iránt.
TEDD A KEZED
Tedd a kezed
homlokomra,
mintha kezed
kezem volna.
Úgy őrizz, mint
ki gyilkolna,
mintha éltem
élted volna.
Úgy szeress, mint
ha jó volna,
mintha szívem
szíved volna.
És szintén József Attilától a Mama című vers. Nem tudom tényleg a hátterét, nem is nagyon érdekel megmondom őszintén :D szerintem maga a vers pont eleget mond. Nekem nemrég halt meg a nagymamám, akit nagyon szerettem, és nekem őt juttatja eszembe. Az utolsó versszak nagyon igaz...
MAMA
Már egy hete csak a mamára
gondolok mindíg, meg-megállva.
Nyikorgó kosárral ölében,
ment a padlásra, ment serényen.
Én még őszinte ember voltam,
ordítottam, toporzékoltam.
Hagyja a dagadt ruhát másra.
Engem vigyen föl a padlásra.
Csak ment és teregetett némán,
nem szidott, nem is nézett énrám
s a ruhák fényesen, suhogva,
keringtek, szálltak a magosba.
Nem nyafognék, de most már késő,
most látom, milyen óriás ő –
szürke haja lebben az égen,
kékítőt old az ég vizében.
Szerintem majd nemsokára lesz ebből második bejegyzés is :)