Iiiigen igen tudom hogy unalmas hogy már mindig erről a szakításról írok, de most inkább tanácsokat szeretnék adni, meg inkább a véleményemet akarom leírni arról, ha valaki valakit nem tud elfelejteni. Mert én ezt a dolgot többféleképpen megközelítettem már. Volt olyan, hogy én nem tudtam elfelejteni valakit, volt olyan, hogy engem nem tudtak elfelejteni, volt olyan, hogy barátnőmnek segítettem valakit elfelejteni. Ezáltal már sok tapasztalatom van... és még mennyi lesz .. :D

Most inkább arról az időszakról akarok beszélni, amikor nincs életkedved, nem érdekel senki, nem tud megvigasztalni senki, nincs erőd semmihez, és csak szomorkodni akarsz egész nap.

Az első dolog, szerintem, hogy ne gondoljuk azt, hogy ez most a világ vége, mert ez teljesen normális dolog. Szerintem ilyenkor mindenkinek van valamilyen pánik érzése, hogy mi lesz ezután. Pedig ezen mindenki túlesik, ez nem egyedi dolog. Ne várjuk el magunktól hogy úgy folytassunk mindent mintha nem történt volna semmi. Igen, tegnap sírtam, igen, ma is sírtam, és igen, holnap is fogok sírni. De ez van. Néha a gyógyulásnak a fájdalom az alap része. Nem szabad elnyomni semmit magunkban. Oké, hogy iskolába megyünk és mosolygunk és belül sírnánk de nem tesszük. De amikor egyedül vagyunk, nem kell hazudni, hogy minden oké. Be kell ismerni, hogy igen, én most meg vagyok reccsenve, és nem, nem vagyok erős, de el fog jönni az a nap, hogy erős leszek. Mert ha folyton azt mondogatják nekünk a barátaink is, hogy erős vagy, és ne sírj, ne szomorkodj, stb. azzal nem jutunk előrébb. Abból jön az a pánik érzés, az a megrekedtség érzés, hogy erősnek kéne lennem, de nem vagyok, Úristen, most mi lesz? ... semmi nem lesz. Tudatosítanod kell magadban, hogy azért fáj ez az egész, mert valódi érzelmeid voltak. Ezen nem kell mit szégyellni. Ez természetes velejárója, persze, hogy fáj ha elvesztettél valamit illetve valakit akit szeretsz. "Meggyászolod". Nem kell rögtön kőszívűt játszani, mert úgyis tudod, hogy hazudsz, még magadnak is.

A második dolog pedig, hogy ne mástól várd, hogy erőssé tegyen. Persze, jól esnek a baráti beszélgetések, engem pl mindig az segített amikor anyukámmal beszéltem. De az csak ideig óráig tart. TE NEKED kell önmagadat erőssé tenned. Én pl. mikor úgy érzem, hogy nem bírom, és valaki vessen már ennek véget ennek a fájdalomnak, mert megőrülök, elolvasom az egyik régi blogbejegyzésemet amit még régebben írtam amikor szakítottunk. 2015. 11. 09-én. És én írtam ott magamnak, hogy igenis túl fogom tenni magam ezen, és lehet naiv voltam, de most erős vagyok, sőt erősebb mint valaha voltam. Ha ezt más mondja nekem, nem hat olyan jól, mint amikor saját magamtól olvasom vissza. És önbizalomnak is kell lennie. Én pl tudom, hogy az exemnek mit adtam. És mennyi mindenki vágyik erre a szeretetre/szerelemre. És nem azért, mert nagyképű vagyok, csak tényleg tisztában vagyok vele mi mindent tudtam neki adni. Ha ő neki nem kell, akkor vessen magára. Mert érzelmileg, tisztelet szempontjából még a cipőm sarkáig sem ért fel. Mert akinek én vagyok a szerelme, én vagyok az élete, az ne hibázzon ennyit. Az ne bunkózzon velem és ne hordjon el mindenféle kurvának. Ez szimpla önbecsülés. Megmondani a szemébe, hogy "nem érdekelnek a bocsánataid, tartsd meg annak akit érdekel." Szerintem ez az egyik legjobb mondat amit ha komolyan gondolsz és komolyan ki tudod mondani, akkor tud egy jó löketet adni neked.

A harmadik dolog pedig kb ugyanaz, mint az első. Nem kell folyton azon törni magad, hogy elfelejtsd az exed. Nem kell. Nekem van egy ex féle valaki akit több évig nem tudtam elfelejteni. És az elején még nagyon nem bírtam elviselni a tudatot, hogy én még szeretem, de ő leszar. 2010 körül is volt blogom, és emlékszek, kb 2-3 bejegyzésenként kitomboltam magam, hogy úgy viselkedik velem mintha levegő lennék. Dalokat írtam róla már akkor is, egyszerűen nem tudtam feldolgozni. És évek teltek el, és még mindig nem tudtam elfelejteni, de már ha láttam az utcán egy lánnyal egyáltalán nem dühített fel, ha nem vett észre, az sem érdekelt. Elfelejtettem? Nem. Megpróbáltam? Igen. És már nem fáj semmi vele kapcsolatban. Mert már feladtam mindent ami vele kapcsolatos. És onnantól kezdve úgymond elvesztette az erejét felettem. Meg kell tanulni feladni azt ami már nem fog visszajönni. Mert különben csak saját magunkat gyilkoljuk. A gondolataink ölnek meg minket, mindennel kapcsolatban. Annyi minden lesz még az életben amit el fogunk veszíteni. De ugyanúgy annyi minden is lesz, amit szerzünk. Igen, ijesztően hangzik, a szüleinket is el fogjuk veszíteni, a nagyszüleinket is... a párunkat is talán. Borzalmasan hangzik, de ez az élet. De ugyanúgy fogunk még kapni saját gyerekeket, unokákat. Ez pedig már nagyon jól hangzik és megéri ezért folytatni, hogy ezt megélhessük. Mindent amit a sors, az élet, Isten, vagy bármi amiben hiszel, ad neked, és rossz, és nem tudsz rajta változtatni, egy mód van csak arra, hogy ne tegyen tönkre: elfogadni.

Szóval ennyit akartam elmondani. Olyan hosszú az élet. Nem arra születtünk, hogy bárki miatt is elrontsuk saját akaratunkból. Ha rossz kapcsolatban vagyunk, ami már nem tesz boldoggá minket, ki kell mondani azt a kurva nehéz "nem"-et, mert előtte is megvoltunk nélkülük, akkor utána is menni fog. Senki sem fontosabb a saját életünkben, mint saját magunk. És igenis amikor a boldogságunk forog kockán én azt mondom önzőnek kell lenni. Kivéve ha az nem a gyerekünkről vagy a szüleinkről vagy a testvérünkről szól. De amúgy meg semmi sem ér annyit hogy feláldozzuk érte a boldogságunkat. Ezt kell szem előtt tartani, és minden menni fog. Főleg ha szakításról volt szó. Lehet hogy az a másik ember az életed részévé vált, és ha elhagyott olyan mintha elvesztetted volna a feledet. De a másik feled még mindig ott van. Akkor azzal mit fogsz csinálni? Na meg mindenki egy önálló emberi lény. Persze szükségünk van társra. De ha önmagunkban nem tudunk boldogak lenni, akkor miért lennénk boldogak egy párkapcsolatban?